A neuró, a régi klinikakertben helyezkedik el, tőlünk alig 10 percnyi sétára. Ott találkoztunk Flórával, aki Szegeden évfolyam, itt pedig sorstársunk. A szokásos procedúra szerint először az intézetvezetőnél kellett tiszteletünket tenni, aki majd beoszt valaki mellé. A kicsit elhúzódó üldögélés után meg is kaptuk a mentorunkat, doktor Mimmo-t. Ő egy magas, vékony nagyszakállú kopasz orvos, akinek kiemelkedő tulajdonsága az eltűnés volt, mert néha művészet volt megtalálni az épületben.

Két hetet töltöttünk a klinikán, és igazából amit ki lehetett hozni a helyzetből, azt kihoztuk. A nyelvi akadály itt is problémát jelentett, de korántsem volt vészes, és a közös latin szavaknak hála azért képben voltunk, hogy miről van szó.

Itt szembesültünk először azzal a ténnyel, hogy milyen sok orvos van egy osztályon, itt konkrétan legalább 2x annyi, mint beteg.

Az egyetlen problémát az jelentette, hogy amikor végeztünk, és mentünk újra a professzorhoz, hogy megkapjuk az igazolást, biztos, hogy nem volt benn, vagy nem ért rá. Már a következő gyakorlatot is majdnem teljesítettük, mikor sikerült végre utólérni. Azon viccelődtünk, hogy vajon emlékeznek e még ránk.

A neuró után a gyerekklinikán voltunk 2 hetet, de mivel 3-an sokan lettünk volna egy osztályra, ezért én átkértem magamat a gyerek onkológiára, ahol tényleg sokat foglalkoztak velem, és az angollal sem álltak annyira hadilábon. Dorináék egy hetet voltak az általános osztályon, majd Dorina csatlakozott hozzám, Flóra pedig diabetológiára ment. A gyerek prof egyébként nagyon kedves és jószándékú, neki biztosan viszünk valami kis apróságot ajándékba.

Egy hét alatt letudtuk még a fül-orr-gégészetet is, ahol azon a héten az épület tömve volt hallgatókkal. Volt, hogy szó szerint nem fértem be a vizsgálóba.

Az eddigi gyakorlatokat úgy tudnám jellemezni, hogy az időt rugalmasan kezelik az orvosok is, alig beszélnek angolul, vagy ha beszélnek is inkább hanyagolják. Gyerekgyógyon volt egy nap, amikor nem volt benn az a doki, akihez amúgy be voltam osztva. A másik persze csak olaszul beszélt. Ekkor, bő egy óra után megkérdezte az egyik benn lévő fiatal orvos olaszul, hogy beszélem e a nyelvet. Mondam, hogy nem. Erre tökéletes angol kiejtéssel magabiztosan elmondott 2 mondatot, majd elhallgatott. Tudta jól, hogy nem értem mit mondanak, de gondolom így volt kényelmes. Az olasz hallgatók sem csinálnak semmit a bámészkodáson kívül, szóval jelen pillanatban azt mondom, hogy az otthoni gyakorlati képzés, ami elég rossz, túltesz az ittenin.