Másnap délelőtt a Santa Croce templom felé vettük az irányt, ahol a város híres szülötteinek a sírjai találhatóak meg, mint pl.: Michelangelo vagy Galilei. Sajnos a kedvezményes jegy kategóriába itt nem fértünk be, és egy rövid mérlegelés után inkább a következő úti cél felé indultunk, ami az Arno túlpartján lévő Piazzale Michelangelo.

Ha rákeresünk Firenze városára a neten, akkor az innen készített képeket látjuk meg először. Ez a tér lényegében egy dombon található, a városra néző kilátás pedig tényleg gyönyörű. Busszal is fel lehet jutni ide, de mi inkább sétáltunk.

Miután kifényképeztük magunkat a Pitti palota felé mentünk tovább, leereszkedtünk a dombról, majd végigsétáltunk a folyó partján. A Palazzo Pittiben több múzeumot is berendeztek, a mögötte lévő reneszánsz kert pedig szintén megér egy sétát.

Innen Vasari folyosóját követve, amely azt a célt szolgálta, hogy a Mediciek zavartalanul, a néptől elkülönülve közlekedhessenek a Palazzo Pitti és a Palazzo Vecchio között, átsétáltunk a Ponte Vecchio aranyüzletei között,  el egészen a Dóm térig.

Az eredeti ötlet az volt, hogy bemegyünk a keresztelőkápolnába, ami a Dóm előtti nyolcszög alaprajzú impozáns épület, de ide, a Dóm kupolájába, és a harangtoronyba van egy kombinált jegy, így ezeket a látnivalókat kihagytuk.

A dóm előtt éppen valami tüntetés volt és hangosan kántáltak a felvonulók, úgyhogy hamar bementünk a templomba, nehogy elállják az utat. A Dóm maga kívülről gyönyörű, színes kőborítása fehér, zöld és rózsaszínes színekben pompázik, a részletek pedig aprólékosan kidolgozottak.

Ne lepődjünk meg, ha fel van állványozva az épület, a márványborítást elég sűrűn tisztítják.

Belülről a katedrális elég puritán, néhány díszítő elemtől eltekintve a falak fehérek, a bordázat pedig szürke színű. Az egyedüli nagyobb rész, amely színes, az a kupola. Mindenképpen érdemes szót ejteni a kupoláról, hiszen a Reneszánsz igazi mesterműve. A hatalmas szerkezet önhordó, azaz úgy épült, hogy nem kellett alátámasztást alkalmazni.

A következő megálló a Galleria dell’ Accademia, vagy a Dávid múzeum, ami a Dóm térről alig pár perc séta. Azért használom ezt a nevet, mert itt a fő látnivaló Michelangelo Dávid szobra. Szerencsére itt sem álltak kígyózó sorok, így kényelmesen körbejártuk a kiállítást.

Egy a közeli kis utcában lévő trattoriában ettünk még egy utolsó helyi fogást, majd a kötelező ajándéktárgyak beszerzése után a vasútállomás felé vettük az irányt.

Nápolyba a visszaút egy kicsit hosszabb volt, mint amikor jöttünk, ugyanis ezúttal majdnem 6 órán át zötykölődtünk át a fél országon.