Az első, amit ilyenkor hivatalosan tenni kell, hogy bejelentkezünk az egyetemre. A mi esetünkben annyival bonyolódott a helyzet, hogy a Learning Agreement miatt először a kari koordinátorhoz kellett mégis mennünk. Ezután tudtunk kimenni Casertába. Sajnos rossz információt kaptunk a külügyi iroda nyitva tartását illetően így az első kör hiábavaló volt.

Másodjára már nyitva voltak és sikerült is rendezni mindent. Az iroda egyébként a telek ellentétes végén van egy jellegtelen épületben az alagsorban. Az ottaniak pedig jó eséllyel sose hallottak még erről a helyről...

A városról, Casertáról általában nem tudnak sokat az emberek, és ezzel mi sem voltunk másképp. Nem tudtuk, hogy közel s távol itt van a legnagyobb kastély. A nápolyi király barokk rezidenciája, amely simán felveszi a versenyt pl.: a jól ismert bécsi rokonával.

A kastély:

Ahogy a képen is látszik a kastélykert gyakorlatilag kettévágja a települést. A kertbe több út is vezet és emiatt elvileg ingyenes ide a belépés, legalábbis ezt hallottuk és a sok futó is erre engedett következtetni, ennek ellenére a jegyárakban van eltérés. A teljes árú jegy 12€, a kedvezményes pedig 6€ a kastélyhoz és a kerthez. Az épület megközelítése pedig egyszerű: A vasút közvetlen összeköttetést biztosít Nápollyal, a vasútállomás pedig láthatóan szinte az előkert mellett helyezkedik el.

Volt bőven szabadidőnk, gondoltuk körbe nézünk. A kastélyon felújítási munkák folynak, az épület előtti udvar elég tragikus állapotban van, a homlokzatokat több helyen állványzat takarta. A boltíves átjáró felől érződő erős ammóniaszag elől gyorsan a főbejárat felé vettük az irányt.

Elértünk a díszlépcsőhöz, ami valami hatalmas volt, ahogy az egész tér, ami a magasan a fejünk felett ívelő festett mennyezetig tartott. Ahogy említettem ez egy barokk kastély. Én személy szerint imádom a művészettörténetet, a barokk viszont talán a legútáltabb korszak az összes közül. Miért? Az az iszonyatos mennyiségű aranyozás, díszítés és színkavalkád ami jellemzi nekem egyszerűen túl sok.

Ahogy haladtunk az egyre nagyobb és díszesebb csarnokokon át a hatalmas trónterem felé mindenhol legendás mitológiai és történelmi alakok képeit és szobrait láthatjuk. Mindezt olyanok lakhelyén, akik maguk szöges ellentéteik voltak az ókori hősöknek, főleg fizikai értelemben. A trónterem után több lakosztály következett, majd a könyvtárszobák, szalonok, de a legérdekesebbek mind közül az a szoba volt, ahol a bölcsők voltak kiállítva. Én nem értem, hogy hogy és miért, de a bölcsőn szerintem a dél olasz flóra és fauna teljes egésze képviseltette magát egy elképesztő kompozícióban. Az ember feje megfájdul, mire végig nézi az egészet. Volt jó pár korabeli makett is nagy örömömre, viszont arra nem számítottunk, hogy egy kortárs kiállítás is van a kastélyban.

A barokk környezethez képest elég nagy volt a váltás. Dorina kíváncsi volt így nem fordultam sarkon azonnal és végignéztük ezt a kiállítást is.

A kertek:

A beltéri kirándulás kellően lefárasztott minket, amikor ismét megláttuk a főlépcsőt örültünk, hogy kimehetünk a szabadba. A kastélyhoz természetesen hatalmas francia kert tartozik, amely szabályos elrendezésű, kimért terület. A kert végén lévő mesterséges vízesést és a kastélyt magát összekötő udvart többszáz méteren át hosszú, keskeny medencék helyezkednek el. Bennük annak rendje és módja szerint halak úszkálnak. A franciakerten végig érni gyalogszerrel eltart egy darabig, de megéri. A vízesés tövéből szép kilátás nyílik az egész udvarra és a kastélyra is. A hosszú séta a tűző napsütésben eléggé kifárasztott minket, elhatároztuk, hogy visszafelé busszal megyünk.

A táv egy részét lehetőség van lovaskocsival megtenni néhány Euróért, vagy bérelhetünk kerékpárt is, de az 2 órára 8 € körül van.

Amíg a buszra vártunk észrevettük, hogy oldalról nyílik egy újabb kertrész. Az egész nap legjobb döntése volt, hogy ezt a részt is bejártuk, ugyanis ez az angolkert bejárata volt. Az angolkertek a franciakertek ellentétei, micsoda meglepetés, hiszen míg az előbbinél, ahogy fentebb olvasható, a szigorú geometrikus elemek dominálnak, addig az angolkertben szinte véletlenszerű, természetesnek ható módon nőnek a növények. A vízesések, barlangok, álromok tökéletesen illeszkednek a tájba.

Innentől nem volt megállás. Dorina alig bírt követni olyan tempóval fedeztem fel a környéket. A képen lévő beszakadt mennyezetről nehéz volt eldönteni, hogy tényleg egy rom, vagy csak ügyes színjáték. Mivel feltételeztem, hogy nem engednének embereket egy életveszélyes helyre, ezért nyugodtan átsétáltunk alatta.

A kastély maga 1,5-2 óra alatt kényelmesen bejárható, a kertben viszont órákat el lehet tölteni. Csak ajánlani tudom ezt a kicsit háttérbe szorult látnivalót, de javaslom, hogy uzsonnát mindenki csomagoljon, és a folyadékutánpótlásról se feledkezzünk meg. Jó hír, hogy a kertben vannak kutak!

A kirándulás teljesen kifárasztott minket, ideje volt hát enni valamit. A vasútállomás melletti egyik kis éttermet néztük ki magunknak. Utólag arra gondolunk, hogy ami belépéskor olaszul mondtak arra utalt, hogy hamarosan zárnak. Onnan gondoljuk, hogy körülöttünk eltűntek a vendégek, a napi fogásokat hirdető táblákat behozták, és elkezdtek az esti időszakra teríteni. Ez azonban nem zavart minket, mindegyikünk megette a maga pizzáját, és a nap végén elégedetten tértünk vissza Nápolyba.